Kérdések

Annyi minden kavarog a fejemben a világról, a jóságról, a halálról, arról, hogy mit teszünk meg egymásért és a világért ebben a kis időben, amíg itt vagyunk, és mit nem. Nem akarok coelhoi mélységekbe jutni, de tényleg, annyival egyszerőbb lenne jót tenni. És nem csak egyszerűbb, de jobb érzés is.
Itt van például a munkahelyem. Persze az oktatási környezet olyan, amilyen, de vezetőként (szerintem) abszolút az volna a cél, hogy a gyereknek és az iskolában tanító tanároknak jobb legyen. A diákok könnyebben, a lehetőségek adta legjobb körülmények között tanuljanak, a tanárok pedig a lehető legkényelmesebben, segítő környezetben végezzék a  munkájukat. Lehetne ez egy ilyen segítő környezet, de nem az. Sőt. A pincében tanítás például szerintem alapvetően egészségtelen, hogy a lelki terheit már ne is említsem.
És persze a családot is olyan könnyű volna jól, szeretettel, segítő szándékkal csinálni. Ez az a része az életnek, amit végképp fel nem foghatok. Még ha nehéz is a családtagokkal, akkor is érdemes. Mi a fenét lehet mégis annál többet adni, mint a szeretet, az odafigyelés, a segítő hozzáállás? Valami oknál fogva ebből se sok jutott nekem. Fura. A tesóim se különösebben érdeklődnek irántam, a volt férjem pedig, aki a családi vagyonkáját szélnek eresztve, csak a saját téveszméit szem előtt tartva, a nincstelenségbe taszította az egész családot, az elmúlt két évben azzal volt elfoglalva, hogy még a nagykorú gyerekeinek is összebarkácsoljon néhány milliós adósságot. Miért? Miért nem dolgozza ki a belét, hogy támogassa őket? Miért önmagát sajnálja? Az ember hibázik, igen, de azt nem hibának hívjuk, amikor éveken keresztül, szándékosan tönkretesz az ember másokat. A saját gyerekeit is, akik szeretik. Mennyi gonoszság kell ehhez? Mennyi mérhetetlen önzés? Lehetett volna ez is másképp.
Más, de ezzel összefügg: ma globális célokról valósítunk meg egy nemzetközi projektet az iskolában. A projekt ugyan 9-14 éves gyerekeknek szól, de valaki, valahol, azt álmodta, hogy központi utasításba adja, ezt meg kell csinálni. 14-19 éves diákokkal. És félreértés ne essék, fontos célok ezek, de egy kicsit fontosabb volna ilyen sztahanovista elképzelések helyett gyakorolni az értő olvasást (a minisztériumban, a szakképzési centrumban, nálunk is), és gyakorolni a kérdezés, meg a vita szép és előrevivő módszerét.
Azt vettem észre, ebben az országban már nem kérdez senki. Miért?
És akkor tök fiatal, tök jó emberek csak úgy meghalnak.