Igen

Az elidegenedés vajon a modern társadalomhoz tartozik, vagy az öregség kezdetének figyelmeztető jele (lásd a Weöres-Eco gyermekkortól halálig ívelő, amúgy mindenki hülye, csodálatosan vigasztaló posztulátumát)? Nem tudom. Tényleg nem.
Ezt a kiindulási bizonytalanságot (olyan ez, mint egy fizikai fogalom, közeli unokatestvére a lendület) leszámítva egyébként (mármint, hogy minek a jele, mihez is tartozik történetileg, élettörténetileg az idegenség érzése) van bennem egy rendkívül erős bizonyosság azzal kapcsolatban, hogy nem szabad, nem jó örökérvényű kijelentéseket tenni.
Olvasgatom emberek hirtelen leírt vagy megfontoltan lenyilatkozott gondoltataikat, barátaim amúgy, közel a szívemhez, és komolyan elönt a rémület. A kicsi és a nagyformátumú marhaságoktól is. A kicsiktől, mert mögötte hirtelen ismeretlen embert látok, a nagyoktól, mert gondolkodásra késztet olyasmivel kapcsolatban, amiről tudom, hogy rossz, és végtelen keserűséggel próbálom megfejteni a mögöttes, egykor rajongásig szeretett embert. Ha az elsővel vitatkozom, kekecnek tűnök, ha a másodikkal, egy komplett eszmerendszer acélhuzalaival állok szemben. A huzalokon pengék. A kerítés melyik oldalán van a rab? Azt hiszem, ez a legfontosabb kérdés.
Nyilván fáradt vagyok és ingerült, de annak, amit gondolok, nem a fáradtsághoz van köze, nem is az ingerültséghez, hanem az értetlenséghez.  Mondhatná erre bárki, hogy öregségemre ügyesebben és gyorsabban is építhetném magam köré a falakat, a kerítéseket, a bizonyosság önigazoló márványfalait, vagy mindjárt kriptát. Ki is lehet nevetni. És lehet mondani legyintve, megbocsátóan (a megbocsátás persze mindig leereszkedés, a megvetés, az elitizmus, az én jobb vagyok egyik formája), hogy azért szeretünk.
Nem szeretek bezárkózni, nem szeretek csalódni, nem szeretem elveszíteni a barátaimat. Mindig a bizalom munkál bennem, de az is igaz, hogy szeretném megérteni az embereket. Öregségemre majd talán egyszer megtanulom, hogy nem kell megérteni. Kérdezni kell. Ma azt szeretném kérdezni, hogy ti, barátaim, milyen világot láttok magatok körül? És ebben a ti világotokban mégis merre tartotok? A pokolba, a purgatóriumba vagy a mennyországba?

Más. Tegnap két verset is kaptam ajándékba. Mindkettő nagyon szép, mindkettő nagyon őszinte, és mégis nagyon más. Kellene aludnom most két napot.