80

Ha apám még élne, mára idős ember lenne, épp 80 éves. De nem él, így aztán igazából sosem öregedett meg, vagy mindjárt gyerekkorában, aztán úgy maradt, fiatalnak is idősen.
Ezt látszott igazolni a tény, hogy korán őszült, harmincöt éves korára hófehér haja lett, prognózis vagy jutalom, ha már nem éri meg a nyolcvanadikat, ki tudja. Amúgy sosem volt öreges, modern ember volt, aki szeretett új dolgokat tanulni, és aki nem szeretett szemüveget hordani, legfeljebb otthon, olvasáshoz. Nyilván ő is fiatalnak érezte magát.
Ezzel mindenki így lehet, azt hiszem, odabent mind fiatalok vagyunk, mert volt egy kényelmesen örökkévaló pillanat az életünkben, ahol megálltunk, és onnantól fogva csak a test öregszik, a lélek marad olyannak, amilyen akkor volt. Hogy ki vezérli a pillanatot, ki az időt, ki forgatja a halál homokóráját ügyes odafigyeléssel, az megegyezés kérdése. Isten maga vagy egy kegyes kis koboldja. Aztán ha épp nem figyel, hopp egy élet.
Tegnap Szabó Balázs koncerten voltunk. Egy másik apátlan ember. Elnéztem tényleg ezt a srácot a színpadon (fogalmam sincs hány éves lehet), és elvarázsolt, mennyi élet, mennyi energia van benne. Átragadt rám az életszeretete.
Apám a kertben felszállásra vár, énekli ebben az apjára emlékező dalban. Én meg itt maradok, és alszom nyugodtan, mert tudom, hogy abban a kertben megvár az én mindig türelmes, gyerekszívű apám.