Hideg


Mindenki olyan öreg lett hirtelen. Néztem a temetésen a megmaradt négy testvért, csupa vénember és vénasszony, szétcsúszva, értetlenül pislogtak a testvérük búcsúztatóján; látszott rajtuk, nem is nagyon értik, hova tűnt az idő. De nem rájuk gondoltam, nem ezekre az idős emberekre, mert róluk végülis tudom, hogy megöregedtek, hanem magunkra, az unokatestvérekre, már aki ott volt (nem túl sokan). Mi is megöregedtünk, váratlanul, érthetetlenül, a gyerekkori kergetőzések helyett már ősz hajszálak lebegtek a fagyos ködben, közünk alig van egymáshoz, a betegségeken, válásokon, kényszeremigráción túl mégis ijedt szeretettel ölelgettük egymásban a sok évvel ezelőtti kisgyerekeket. Azért, becsületünkre legyen mondva, nem hazudtuk egymásnak még a sír mellett sem, hogy majd ezentúl gyakrabban. Abba is bele kell törődni, hogy saját időnk fogytával már úgyis csak a közeliekre, a közeli családtagokra és a közeli barátokra marad energiánk.
Elnéztem egyébként a halott nagybátyám fényképét az urna mellett, jóképű fiatal férfiként jelent meg, kicsúfolva az elmúlást, mintha lehetne úgy, hogy a porai igazából nem az alkoholista, családját verő férfi porai lennének, hanem azé a fényképen látható, mosolygós fiatalemberé. De hát a por igazából csak por. Ha feldúlja az elmúlás a temetőt is, a por kiszóródik az urnából, elviszi a szél, feloldja valami messzi folyóban, ahol a halak nem tudnak semmit erről a hibbant emberiségről. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések