Mi

Emberekkel beszélgetni olyan, mint tágra nyitni az elme ablakait, és jól átszellőztetni, ami odabent van, aztán meg beengedni a fényt. Tegnap két nagyon érdekes beszélgetésben is részem volt két nagyon érdekes nővel. Egyikük író, másikuk egyetemi adjunktus, de valami furcsa véletlen folytán mindketten egy-egy ázsiai nyelvet tanulnak éppen. Az író japánul, a tanár koreai nyelven.

A két beszélgetés furcsa módon rímel arra a rövidke kis videóra, mit a tanítványaimmal néztünk meg csütörtökön arról, melyik a legnehezebben lefordítható szó a világon. Talán könnyű kitalálni, talán nem, de a you az, vagyis magyarra fordítva a te, a ti, az ön, az önök. Már ebből is látszik, tényleg nem egyszerű dolog ez, mert gondolta volna a fene, de a személyes névmások mégsem annyira egyértelműek a világban.

Ha jól értem, se a japán, se a koreai nyelvben nem mondják (udvariassági megfontolásokból) azt, hogy te. Elvileg létezik persze a szó, de soha senki nem használja semmire. Az oktató azt mesélte, a koreai nyelvben egyébként azt sem mondják, én, vagy az enyém, csak azt hogy a miénk. A mi házunk, a mi apánk, a mi bármink. A közösség elsődlegesebb, mint az én. Érdekes kontrasztban áll ezzel egyébként az iskolai szorongás az egyéni teljesítménnyel kapcsolatban. Bár az is lehet, hogy annak is a közösséghez van köze, hogy nem illik csalódást okozni az elvárásokkal szemben.

Ez a mi jutott eszembe a magyarországi fasizmusról, vagyis ennek a minek a hiánya. Pedig az utcán élő ember a mi szégyenünk. A mi megoldandó feladatunk. És nem egy külön szobába zárható tárgy, nem egy más, egy ő. 

Nagyon nehéz szembenézni ezzel, de az orbáni fasizmus is a miénk. Az embertelen törvényeink is a mieink. És nekünk közösen kell közösségként mi-ként fellépni ellene. Szerintem ez az egyetlen esély a megmaradásunkra akár egyénként, akár nemzetként, akár homo sapiensként.