Mire

Magamra húzom a lepedőt, a hűvös, csillagos éjszaka rokona, a barlangok rokona, a szívkamra rokona, biztonságos rejtekhelyek rokona. Alatta a nyugalmas sötét. A mindennapok kellemetlenek lettek: durva, átforrósodott beton, kiálló, rozsdás vasszögek, Isten maga mögött hagyott szemétdombja. A sok apró öröm homokszem, elviszi őket egy kis szél, egy könnyű eső. Valahol összegyűlik, gondolom.  

Múltkor mezítláb sétáltam egy picit egy hegytetőn, egészen megörült a lábam; otthon érezte magát, talán a láb az egyetlen, ami a mai napig emlékszik a paradicsomra.  

Utazom a forró buszon, felkészülök a nyár végére, mindenki izzadt és elcsigázott, a férfiak és a nők a nyálkás testüket támasztják a busz korlátjának. Trapéz most nincs. A arcukon látszik, egy erdős ligetben akarna lenni mind, ringani egy függőágyban,  forrásvizet inni. Ebből kellene meggazdagodni most, álomerdőket kellene forgalmazni patakokkal, és apró házakkal, kilátással a meredélyre. Harminc tabletta egy dobozban, egyhavi adag. 

Azt figyeltem meg nemrég, már nincsenek a járdán krétarajzok, se ugróiskola, se házak virággal. Talán a gyerekek is öregen születnek, vagy kiábrándultan, aszott arcukon kilátástalanság, bámulják a képernyőket, utoljára két élettel ezelőtt játszottak, akkor is csak világháborúst. Későn derült ki, hogy nem volt játék. Hogy semmi sem az. Nem akarom! mondja a gyerek az anyjának a buszon. Nem csodálkozom, ezt Isten se akarná, ha most születne meg. 

Zivatar közeledik, nemsokára indulunk.