Kellemes

Bár tegnap este, amikor elindultam találkozni egy új kolléganőmmel, nem nagyon volt kedvem az egész kiruccanáshoz a fájós lábammal, vásárlás után megizzadva, mégis erőt vettem magamon. Nem önkínzásból, hanem mert ha egyszer megígértem, akkor úgy tisztességes, ha elmegyek. És nem bántam meg.
Nem beszélgettünk semmi eget rengető dologról, nem ismertem meg jobban, ő sem engem, mégis jó volt ott ülni a téren, kicsit fújt a szél, Santana szólt, az este különös fényei vettek minket körül: visszavonhatatlanul nemtörődöm nyár volt. Pont leszartam egy kicsit a fordítást is, a nehézségeimet is, és csak ültem, néztem ezt az érdekes nőt, aki új meg régi emberekről mesélt nekem, és egyszerűen jó volt élni. Már majdnem kedvem lett táncolni is.
Ez egy ilyen szociális hét amúgy, de hát erre is való a nyár; hétfőn mozi volt, tegnap sörözés, ma Gyémánt Kör lesz Emmánál, holnap pedig ritkán látott, kedves ismerősökkel kávézom együtt délelőtt. Jó ez így. Alszom, jógázom, beszélgetek a munka mellett, és ha nem is mindig pihentető a sok program, azt remélem, ez is gyógyít.
Más nincs, élet van. Dolce. Ha nem is semmittevés, egy kicsit legalább a kedvemre tevés. Úgyis azt olvastam valami Feldmár idézetben ma reggel, hogy gyengédnek kell lenni magamhoz. Már csak a délutáni alvásokat volna jó valahogy visszacsempészni a napjaimba.