Reggel


Szeretem a reggeleket. A télieket is, meg a mindenféle évszakos reggeleket, de legjobban mégis a nyári szünetek reggeleit szeretem, mert lehet hosszan feküdni ébredés után az ágyban, lehet gondolkodni csak úgy szabadon, mindenféle kötöttségek nélkül. 
Ma reggel például a takarókról gondolkodtam, hogy milyen sokféle takaróm van, és mindet mennyire szeretem. Van egy klasszikus takaróm, huzattal mármint, amit télen és nyáron is használok. Dupla, így sosem lóg ki belőle semmim, amit nem akarok. Klasszikusan persze az egyik lábam mindig kilóg, ez valami egyetemes és misztikus hőegyensúly megteremtésének lehet a kulcsa.  Aztán van egy fáradt rózsaszín kötött takaróm, amit az ötvenedik születésnapomra kaptam a tesómtól: délutáni alváshoz használom, meg a meleg nyári éjszakákat követő hajnalokon, mert a kötött takaró olyasmi, amit félálomban is magára tud húzni az ember. 
Aztán van egy nem klasszikus takaróm is, igazából nem takaró, csak egy lepedő. Nyáron, nagy melegben, csak ezzel takarózom  jólesik a bőrömnek az egyszerű, barátságos textúrájú anyag. Nem nagyon halmozok fel már dolgokat, hova is halmoznám, de a takarókat szeretem. Főleg azért szeretem őket, mert pizsamát mostanában már csak pizsamanapokon hordok. (Pár éve nem veszek fel semmit alváshoz, azt olvastam  ugyanis, az ember jobban alszik pucéron, mert jobb a hőháztartása.) 
Szóval feküdtem ma reggel az ágyon, a lepedőm, mint egy ráérős szerető, kényelmesen a csípőm köré csavarodva, nem fáztam, nem is volt melegem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy itt van előttem még az egész nyár minden örömével és utazásával, minden izgalmával és unalmával, minden munkájával és semmittevésével együtt.  Az ember olyan ritkán ébred mosolyogva. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések