Végnapok


Lehet, hogy kellene valami ügyeset írni a munkahelyi búcsúzkodásokról, meg szegény Bridgetről (táborzáráskor), de nem akarok. Egyrészt mert ahogy tegnap végignéztem a kollégákon, hát tényleg melegség töltötte el a szívem, még a hülyék láttán is. Szeretem őket minden hibájuk ellenére vagy a hibákért is, fene tudja. Persze elfelé menet a hibákat is könnyebb szeretni. Talán nem lennék ilyen derűs, ha most jönnék.
Amúgy meg igazából el sem megyek, mind a testem, mind a  szellemem itt fog kísérteni egy darabig. de az nyilván igaz, hogy nem itt fogok dolgozni. Nekem jobb lesz, a kollégáknak meg igazából vagy igen, vagy nem, de a barátokat nyilván megtartom. Amivel nem azt karom mondani, hogy nem szerettem itt tanítani, és nem fog hiányozni az a szellemi műhely, aminek persze mára már inkább csak a  nyomai vannak meg. Azt remélem, műhelyt is lehet építeni megint. Az ember úgyis mindig építkezik.
Más. Tegnap találkoztam Gyurival, szerintem jól sikerült az interjú is, meg egyébként is magyon régen nem beszélgettünk érdemben, és ez is egy olyan barátság, ami hiányzott az elmúlt évtizedekben. Azt hiszem, megtaláltuk az elejtett fonalat, még akkor is, ha érdekes volt végiggondolnom, milyen más világlátásból indulunk, és mégis milyen hasonló a végeredmény.
Más nincs. Azt hiszem van egy kis teniszkönyököm az útikönyv-fordítástól. Veszélyes szakma ez is.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések