Felelősség

Nem tudom, lehet, hogy felesleges még több szót pazarolni a közéleti dolgokra, mert már amúgy is túl van minden beszélve legalább ezerszeresen is, mégis van egy dolog, amiről valahogy kevés szó esik, vagy nem úgy, ahogy kellene, hisztérikus felhangok nélkül: a felelősség.

Szerintem ezzel fontos tisztában lenni, de nem úgy, hogy az ember fejhangon sikoltozik, hogy úúúúristen, úúúúúristen, vége lesz a világnak, mert ennek semmi értelme. Egyrészt, mert a világnak nem lesz vége a dolog kozmológiai értelmében, maximum az emberiség törlődik le ennek a kedves bolygónak a felszínéről (good riddance), másrészt meg a sikoltozás nem nagyon tesz hozzá az élet élvezeti értékéhez.

Ennek ellenére kell beszélni a felelősségről, és nem baj, ha az ember azzal is tisztában van, hogy ő személy szerint is felelős a világért, meg az őt körülvevő környezetért, és felelős a saját életéért (=test, lélek, szellem). Felelős a dolog egyszerű és nem túl monumentális értelmében mármint, vagyis ha jobbá teszi mindezen dolgokat a döntéseivel, a cselekedeteivel, a nemcselekedeteivel, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatja azt, hogy megtette, ami számára lehetőségként megadatott, méghozzá legjobb belátása szerint.

Na most ilyen emberből kevés van, és ez kár. Az a benyomásom, sokan valahogy eltévednek ebben az egyszerűségben is: nem a jobbá alakítás motiválja őket, nem képesek arra, hogy döntéseket hozzanak, mert nincs kedvük elgondolkodni a lehetőségeken. Szellemi restség ez talán, megúszás. Sokan egyszerűbbnek találják, ha belekapaszkodnak a mások nyújtotta, készen tálalt gondolatklisékbe, semmint hogy saját maguk gondolkodjanak el a világ dolgain, és (főleg a fiatalok közül sokan) inkább úgy tesznek, mintha ehhez az egészhez nekik személy szerint semmi közük nem lenne, mintha ez egy amolyan virtuális valóság lenne, amibe ők szerencsétlenségükre csak úgy belecsöppentek. Ma ez a nem felelősségvállalás, ez a gondolkodás nélküli, szinte vegetatív létezés, az anyagi lét húgymeleg felszínén való sodródás életstílus, és bár első pillantásra talán nem hasonlítanak egymásra, édestestvére ez a nagyhangű hőzöngésnek, a miezaszarmáritt, kiafaszcsináltaezt, énnemígyakarom kissé kései reakciójának.

Érdekes, de nem kellemes, megfigyelni azt a társadalmi létállapotot, amiben többek közt Magyarország is van ebben a pillanatban. Ezt a nagyon energiahiányos, nagyon negatív, nagyon öncentrikus, ugyanakkor tehetetlenül sodródó állapotot, ami valószínűleg a felelősség fel nem vállalásából eredő bezárkózás egyenes következménye. Itt nem csak az országra, hanem az egyes emberre is gondolok.

A jógagyakorlás során a felfelé nyitott tenyér kinyitja a mellkast, a lefelé fordított tenyér bezárja azt. Ökölbe szorított kéz a jógában nem létezik, de azért elgondolható, micsoda görcsös leszűkülés, micsoda romboló düh van egy ökölbe szorított kezű emberben. Ez az ország, ahol pillanatnyilag élünk, egy ilyen ökölbe szorított kéz. Ami azért baj, mert ilyen kézzel se dolgozni, se építeni, se írni, se simogatni, se segíteni nem lehetséges. Az jutott eszembe, milyen szép és hasznos cél volna ezt az öklöt kiengedni, és a tenyeret felfelé fordítani. A nyitott tenyerű ember elfogadja a világot, és annak tevékeny, jobbító szándékú részévé tud válni. 

A testünkért, a szellemünkért, a lelkünkért mind magunk vagyunk felelősek. A környezetünkért is, az országunkért is. Ez alól pedig nincs felmentése senkinek még akkor sem, ha ez nagyon sok munka, nagyon sok gondolkodás. Az ököl kiengedése a mi felelősségünk.

Régebben a választások előtti utolsó 24 órában kampánycsend volt. Csend, amiben tere maradt a gondolkodásnak. Szép gesztus volt ez szerintem, mert higgadtak az indulatok, teret kapott az önálló döntés. Most nincs csend, úgyhogy ennek a csendnek a megteremtése is mindenkinek a saját felelőssége. Ez alól sincs felmentés. Javaslom hozzá a sétát, a főzést, az olvasást, a beszélgetést, és mint az egyszeri gyógyító, aki megtalálni vélte minden bajok gyógymódját: Bachot.