Pihenek

Hát az hagyján, hogy betegség, meg hétfő, de még hó is. Csodálatos napra ébredtünk.

Miután tegnap végül elmentem ügyeletre, és kaptam egy hatalmas adag antibiotikumot, amit ugyan csak három napig kell szedni, de a hatása öt napig tart (RIP bélflóra), nagy reményekkel indultam neki a hétnek. Megbarátkoztam a két nap táppénz gondolatával, a keresetkieséssel, meg a munkahelyemen okozott bosszúsággal. Ha egyszer beteg vagyok, akkor mit lehet csinálni.

Aztán ma elmentem a háziorvoshoz, aki gyakorlatilag kiröhögött megmosolyogta a gyógyulással kapcsolatos laikus ötletemet, és kedvesen vállon veregetve elmondta, hogy amit összeszedtem, az pont nem a három nap alatt kilábalós műfaj. A gyógyulás nagyjából két hét, de a hétvége előtt semmiképpen nem látja értelmét próbálkozni az iskolával. Vasárnap, ha minden jól megy, repülhetek, de azért felírt egy fulladás elleni spray-t, és a lelkemre kötötte, hogy ha nem javulok jelentősen, csütörtökön antibiotikumot kell váltanunk. Ilyesmi sem mostanában történt velem.

Most azon gondolkodom persze, ezt hogy sikerült összehoznom. Lehet lelki mindenfélékre gondolni, mi fojtogat, ilyesmik, de azért annak nagyobb valószínűséget tulajdonítok, hogy a gdanszki mínuszok után a budapesti plusz tizennyolcban vetkőzés tett be. Vagy a kettő együtt.

Most mindenesetre úgy érzem magam, mint amikor egy száznyolcvannal száguldó autó előtt még éppen a féktávolságon belül hirtelen felhúznak egy betonfalat. Satufék, értetlen tekintet. Mi a rosseb?

Pár órát azért még pörögtem azon itthon, hogyan gyógyuljak meg mégis két nap alatt, de már a gondolkodásba is belefáradtam. Lehet, hogy sehogy. Nem lesz pénzem jövő hónapban, hát nem lesz pénzem, ez amúgy sem újdonság. Most akkor alszom, és megpróbálok visszaevezni az éjszakai kellemes álomba. Egy csónakban feküdtem, és sütött rám a nap.