Bölcső

Esik. Azt csak szeretném, hogy hónak hívjuk, de inkább valami majdnem hó csak ez. Jó volna most egy puha, kedves takaró (átvitt és konkrét értelemben is), ami alá bebújhatnék, és alhatnék tavaszik. Előtte persze elmennék fotózni egy kicsit.

A tegnapi válásunk Bridgettel gyakorlatilag eseménytelen volt. Lehetett volna egy kicsivel több dráma, de az talán már neki is ízléstelen lett volna, hiszen akkor érzelmi reakciót is fel kellett volna vonultatnia. Jó, hát van a rosszban gyakorlatom, az elmúlt évek sokat segítettek abban, hogy az érzelmi zsarolás ne ejtsen rajtam sebet.

A békés átmenet, a megkönnyebbülés vagy a kevés alvás teszi-e, nem tudom, mindenesetre rémesen álmos vagyok napok óta. A március ezért is lesz örömteli hónap, leadom a fordítást, aztán napokig alszom majd a hosszú hétvégéken, meg a rövideken is, és András Laci Medvekutatóját olvasgatom. Meg Bubert. Meg Potozkyt. Meg... A fordításban az a rossz, hogy nincs időm mellette más könyveket olvasni, az összes "szabad" időmet megeszi a munka. (Piaci rés: gyerekkönyv a falánk munkáról. Valaki írja meg, hogy nem legyenek a mai gyerekek olyan hülye felnőttek, mint én.)

Más nincs. Kellene egy függőágy, meg egy kedves kéz, aki ringatja. Gyereknek lenni megint. Egyszer olvastam egy könyvet, nem tudom már, mit, csak a hangulat maradt meg, meg a virágillat és  agondtalanság. Úgy emlékszem, utána évekig Afrikába akartam költözni, ott akartam ringani a világ köldökén.