Szál

Elém vetődött ma reggel a kollektív emlékezetből az álom, Lénárd soraiból meg a lelki glikogén, és csendes szomorúsággal állapítottam meg, hogy mostanában kevéssé barátságos álmokkal lep meg a hajnal. Ma is szörnyen nyomasztó és bizarr álomórákban éltem meg a stresszt, nehogy lekéssem az ismeretlen időpontban Amerikából hazafelé induló repülőgépem a sok, értelmezhetetlen csomaggal és a gondolattal, hogy alig töltöttem néhány órát a régi iskolámban, már indulni is kell vissza. Ráadásul a régi barátaimat sem találtam, nem volt hát lelki glikogén, ami édesített volna az álmon, csak egy ismeretlen, idős nő jött velem szemben a folyosón, akiről titkon tudtam, hogy Lily. Fehér volt és törékeny, mint egy virág.

Nem tudom, vajon csak a hajnali álmok ilyen küzdelmesek-e, az éjszakaiak, amikre nem emlékszem reggel, kedves-nyugtatóbbak esetleg, reggel mindenesetre holtfáradtan ébredtem, mint aki végigharcolt legalább egy háborút.

Időnként, évente talán egyszer, egészen megmagyarázhatatlan időpontokban, eszembe jut Lily. Eszembe jut a fontos barátságunk, amit persze könnyű tüllfüggönnyé fakított a rengeteg nap, meg a köztünk heverő óceán sós levegője, az arca, az a szép, szenvedő Madonna arca, meg az egész, élettel teli lénye, aminek szinte csak pillanatokra engedélyez némi életet.

Markon és rajta kívül az ottani kollégáim közül senkivel nem tartom a kapcsolatot már, hát nem baj persze, a kapcsolatok egy része elvész, újabbak lesznek, mint az agyi idegkapcsolatok, nyilván van, ami elsorvad, talán kell a kötőanyag az új embereknek, az új emlékeknek.

Azt is szép lenne, megnézni egyszer egy ilyen emlékcsipkét, amit valami szorgos kis nem tudom, mik, bozonok, molekulák, akármik építenek, húzzák az édes szálakat, mint valami örökké felolvasztott cukor láthatatlan üvegszálait odabent, huzalozzák az agyat, simogatják a nyakat, szövik körül ezzel a finom hálóval a szívet, a gyomrot és a májat, ölelik a beleket, szőnek lótuszmintákat az ágyék finom kosarába, nyújtóznak hosszan, álmosan, el egészen az ujjakig. 

Az ember, ha eleget élt már, ebbe a hálóba bábozódik be, ez a háló tartja majd függve az örökkévalóság végtelen semmijének közepén, és majd innen gombolyítja fel Isten, amikor új világot gondol teremteni.