Kása

Hosszas mérlegelés után végül nem adtam be a pályázatom egy budapesti állásra. Fogalmam sincs, jól döntöttem-e, de döntöttem. Budapesten még annál is nehezebb volna (értsd számomra megfizethetetlen áron) lakást találni, mint itt, arról nem is beszélve, hogy a gyerekeim se akarnak felköltözni, az elmúlt három évben megélt, és a jelenlegi traumák miatt pedig semmiképp nem hagyom őket magukra. 

Tehát még 3-4 év itt, az biztos. Viszonylag biztos mármint, mert lehet éppen háború is addig vagy forradalom. Meg is halhatok. Hogy 54 évesen mondjuk mennyi esélye van az elmozdulásnak, azt nem tudom. Értelme nyilván volna, mert nem mindegy, hogy hol van az ember földrajzilag. Másrészt viszont kurvára mindegy. 

Más. Tegnap óta sírdogálok. Talán a szemcsepp miatt van, szemszárazság, most meg akkor átestünk a könnyzacskó túlsó oldalára. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a napi 28 csepp ez tényleg igaz. Vagy valami genetikai alváltozat vagyok, Isten elnézte a beállításokat, bazmeg, ennek egy nullával több lett, hát mindegy, árvíz azért nem lesz belőle. Légzőgyakorlat, hullapóz, akkor nem sírok. Minden más tevékenység közben tudok. Már nem kínos a buszon sem, nem érdekel, úgy teszek, mintha nem történne semmi. Normális. Az emberek szoktak sírni. 

Pedig nincs rossz kedvem, csak talán a rengeteg munka. Néha azon kapom magam, hogy mindenki idegesít. Tegnap Joe-val csináltuk a projektfoglalkozást, ő is idegesített. Túl sokat beszél, aztán panaszkodik, hogy a gyerekek meg se szólalnak. Szegény gyerekek.

Más nincs. Lassan haladok a fordítással, ez az A4-es pdf túl sok betű. A regény amúgy érdekes, meg van boldogvég, de közel négyszáz oldal az rettenetesen sok betű. Nem volna baj, ha az írók rövidebben írnának. Az a benyomásom, hogy minél kevesebbet olvas a világ, annál hosszabbak a regények. Pedig kevés jó regény nagyon hosszú. 

Más nincs. Már tél se. A videó meg nagyon vicces. Imádom, ahogy ez a pali táncol.