Januária

Ha az ember nem aggódik maga miatt, aggódhat a gyerekei miatt. Ezt azért egy ilyen szülővé válási kézikönyvben nem ártana leírni, bár ettől nem lenne kevesebb gyerek, de legalább lehetne azt mondani, amit a gyereknek mondani mégsem ildomos, hogy hát én megmondtam.

Én is megmondtam, meg még meg is fogom mondani persze, a saját gyerekeimnek, meg másokénak is, de aztán ezt  a megmondást igyekszem később nem felemlegetni. Ennyire jó fej vagyok. Persze kevés annál nehezebb dolog van, mit nézni, más hogy csinálja rosszul az életét, de hála istennek, én se vagyok egy ilyen csodapélda, aki életében csak jó döntéseket hozott. Meg ugye mi is a jó döntés. Az életben valószínűleg az a jó, hogy lehet attól, jó, hogy hibázunk. Sőt.

Tegnap a gyerekek lelkét ápoltam, mindkettő elég alapos rosszkedvvel küzdött. Persze az ember fiatalon sokkal kevésbé tudja elfogadni az élet vargabetűit, a nem instant boldogságot. Miközben a magyar nép egy amolyan búsongó fajta, ahol a jókedv és a derű ritka vendég, szóval a mai magyar fiatalok helyzete duplán szívás. Nem csak nehéz az életük, de hagyománya sincs a mentális egyensúlynak.

Én továbbra is kapacitálok mindenkit az olvasásra, de hát nem nagyon találok meghallgatásra. Itthon még csak-csak, (bár sokkal kevésbé, mint szeretném,) de alig olvas valaki. Mondjuk a kollégáim közül is kevesen, szerintem.

Más nincs. Fordítom a pszichothrillert, próbálok nem megvakulni, és elviselem a főnököm faszságait. Ebben nagyjából ki is merülnek a mindennapjaim. Meg abban, hogy minden éjjel nyomasztó dolgokról álmodom. Vagy félnyomasztó dolgokról. Traumafeldolgozás negyedik fokozat.