A közepe


Végül minden rendeződik, mondta mindig János, a rendezőpályaudvar karbantartója, de aztán sok egyéb mellett az ő élete sem rendeződött megnyugtatóan, amikor már korántsem fiatal felesége egy februári reggelen elhagyta a Cegléd-Budapest vonalon szolgálatot teljesítő kalauzért. Emiatt aztán János erősen ittas állapotban egy áthaladó szerelvény alá csúszott, a lelkiismeretes sebész főorvos pedig kénytelen volt mindkét lábát térd felett amputálni. 

A szerda az a hét tüskéje. Rajta billeg az egész munkahét, és elég nehéz úgy helyezkedni, hogy teljes bizonyossággal legyünk, minden jól alakul, a rossz napokat valami majd elegyensúlyozza, a mellkast összepréselő rémálmokat lassan ringatózó álmok váltják-e fel a hét második felében. Vagy fordítva.
Annyira ilyenek ezek a napok. Megyünk bele a sötétségbe, nem tudunk semmi, csak bízunk. Bízunk benne, hogy bármennyit is változik a világ, meg tudunk állni a tüskén. Valahogy. Valakikkel együtt. 
Az egyensúlyozás persze olyan, hogy könnyebb, ha az ember talál magának egy stabil pontot valahol a horizonton. Egy fát például, ami alatt majd egyszer megpihen, ha odaér. Vagy ami alá esetleg eltemetik, ha a saját útja már nem fut el addig.
Az jutott eszembe, ezek a tüskék, ezek mind a jelen, kiemelkedések, amiről az ember szétnéz, és ahonnan próbál nem orra esni. Vannak a jógában ezek az egyensúlygyakorlatok. Állni kell hol egyik, hol másik lábon. Majd gyakorlom. Például szerdánként.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések