Úton

Azon gondolkodtam reggel, ébredés után, hanyatt fekve az ágyban, hogy kell-e legyen titok az életben, vagy jobb, ha mindig mindent megkérdezünk, ha minden sötét kis sarokba bevilágítunk.
Hajlanék arra, hogy ne legyen titok, legyen csak minden átszellőztetve, legyen minden sarok világos, fehérre meszelve, aztán mit tudom én, az is lehet, hogy ez egy ostoba hiba, hogy hagyni kell mindent úgy, ahogy van, mert a sarokban lehetnek fájdalmas dolgok, üvegszilánkok, szomorú gödrök.
Azt hiszem, az ember a tudásba és a nem tudásba ugyanúgy belehalhat, a sötét sarkok szép lassan elrághatják a lelkét, a csillogó üvegszilánkok meg apró darabokra vághatják a belső szerveit.
A megoldás, arra jutottam hanyatt fekve, nem a másikban, hanem saját magunkban lehet valahol. Ha az ember nem akar mindent tudni a másikról, akkor a titoknak nincs relevanciája. Ha teret hagy, nem generál szorongást a másikban. Persze hogy ez kívülről hogy látszik, bizalomnak és bölcsességnek, vagy éppen ostoba naivitásnak, az megint más kérdés. De érdekel-e minket a kívülről?
Ezt az utóbbi kérdést már tegnap este a koncert alatt is feltettem magamnak. Néztem Kollár-Klemencz Lászlót a színpadon, és arra jöttem rá, hogy mindig is azokat az embereket kedveltem, legyenek művészek, írók vagy éppen hétköznapi emberek, akik önmagukban is megálltak, akiket nem a külvilág reakciói, hanem saját belső, hát ezt hogy kell hívni vajon, erkölcsi mércéjük, elgondolásaik, egyensúlyi helyzetük, céljuk, fogalmam sincs mi, talán mindegyikből egy pici, tartott meg. Valami belső mag, valami hélixszé tekeredett Isteni üzenet, egy üveggolyóba ágyazott emberi tisztaság, a világtól körülhatárolt Én.
Nem gondolom persze, hogy el lehet zárkózni, hogy az Én és a világ közé falat kellene húzni, és azt sem gondolom, hogy ezek az emberek nem érzékenyek a világ dolgaira, hogy nem foglalkoztatja őket, hogy nem alakulnak, hogy nem küzdenek meg nap mint nap, mert nagyon is, de megfelelni inkább csak önmaguknak akarnak, nem másoknak, és nem egy másiknak.
Az Én és a világ közti párbeszédben ebben az esetben egyensúlyi helyzet van. Az ént nem nyomorítja el a világ, ahogy sok szorongó ember esetében látjuk, és az Én sem taszítja nyomorúságba a világot, ahogy sok önző ember esetén látjuk. Az Én és a világ szerelmes, elfogadó egyensúlya nagyszerű dolgokat teremt, zenét, irodalmat, szeretetet. Szép volna, ha minden nap tudnánk erre törekedni.
Nekem ez még nem megy jól, de legalább már úton vagyok.