Szél


Valami oknál fogva zavar a szél. Szélből már gyerekkoromban is csak a tavaszit kedveltem, emlékem van a halálos rémületről, amikor gyerekkoromban nem kaptam levegőt a szembeszélben, és azt hittem meg fogok fulladni. Most már ilyen rettegésem nincsenek, mégis tartok tőle, hogy ezek a nagy szelek egy rosszabb világot sodornak felénk. (Az is lehet mondjuk, hogy gyorsabban forog a Föld, és egyszer csak, mint egy elszabadult búgócsiga, kipörgünk a végtelenbe. Jó, tudom, hogy nem lehet, ez csak egy kép.)
Mindenesetre zavar ez a nagy légjövés-menés, mert már hajnalok hajnalán erre mozgolódásra ébredtem. (Csörög és zörög minden régi ablak, ajtó, a rossz szigetelés miatt.) Úgyhogy most megint úgy érzem, sosem volt, és sosem lesz hétvége, és az alvás is csak valami távoli és értelmezhetetlen fogalom az életemben.
Ma ismét fogadóórára megyek, azt hiszem, ha van a magyar oktatási rendszernek végképp haszontalan és időrabló mozzanata mind a tanár, mind a szülő számára, akkor az a fogadóóra intézménye. Ennél még annak is több értelme volna, ha sörözni mennénk együtt.
Más nincs, a tetoválás nagyon szép lett, és bár amikor csinálta a fiatalember, akkor eléggé fájt, utána igazából még piros sem lett. Azért kenegetem, meg simogatom, legyen neki is olyan jó, mint amilyen jólesik nekem ránézni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen örömet tud okozni az embernek egy ilyen dolog. Igaz, az öncélú tetoválás nem izgat fel, de ha van valami értelme a dolognak, akkor igen.
Órák óta azt hiszem, hogy csütörtök van. Wishful thinking. Valaki aludjon már helyettem.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések