Ilyen

Hála az égnek, péntek van, de azért azt nem mondanám, hogy stresszmentesnek ígérkezik a nap. Egyrész a munka, másrészt a délután kettőtől hétig tartó továbbképzés, de leginkább a gondolat, hogy a legidősebb gyerekem holnap elrepül Angliába. Ha nem is örökre, és ha nincs is az az ország a világ végén, akkor sem biztos, hogy valaha ebben az országban fog lakni újra.
Nem kárhoztatom, ebben a kényszerű helyzetben ez egy okos és bátor döntés. Büszke vagyok rá is, akárcsak a másik kettőre. Vasból vannak, okosak és érző emberek mindhárman. Ha csak annyit tettem az életben, hogy segítettem nekik, hogy ilyen felelősségteljes és értelmes emberekké váljanak, már nem volt hiába, hogy itt voltam.
A tegnapi Dés koncert óta, ami TSB szülinapi ajándéka volt, bennem motoz az elmúlás gondolata. Hát ebben az életkorban, mondaná Rose, ez természetes is. Tényleg az. Nem halni készülök, de készülök a halálra. Azon merengek egy ideje, ha mindhárom gyerekem elmegy esetleg innen nagyon messzire, majd távnagymama leszek-e, aki skype-on mesél az unokáknak, és az ölelés, bárki ölelése, ünnepi luxussá lesz-e vajon. Tudom, a jövőről nem lehet tudni semmit, mégis nehezen emésztem a teljes elmagányosodás lehetőségét.
Persze az embernek vannak céljai, meg rengeteg munkája, barátai, örömei, ott vannak neki a szavak, az örök társaság, de azért van bennem szorongás, mert azt is tudom, hogy egy idő után hajlok a bezárkózásra. Szóval remélem, sőt bízom is abban, hogy nem maradok egyedül életem vége felé, mert a magány könnyű kézzel öl, én meg még annyi mindent szeretnék csinálni.