Távolság

Még néhány oldal, és befejezem a fordítást. Azt figyelem magamon, a végtelen megkönnyebbülésen túl, érzem-e azt a szomorúságot, amit az ember egy jó könyv olvasásakor érez az utolsó oldalak közben: kicsit lelassít, kiszalad a könyhába, hogy elmosogasson, ilyenek. Persze, hogy érzem. Ha az ember fordít, közel jön hozzá a szöveg.
Ha magam választhattam volna, persze nem valószínű, hogy épp ezt a könyvet választom, mert igazából nem volt kellemes fordítani. (A szellem napszámosai a fordítók, a nemzet napszámosai a tanárok. Napszámos életeim.) Persze, ha a mondatait nem is, a szerzőt megszerettem. Reménytelenül megbocsátó vagyok  azokkal a nőkkel szemben, akik írnak.
Amilyen érdekes és tanulságos fordítani, a szöveg túlzott közelsége miatt  tud ez a munka nagyon kellemetlen is lenni. Elég sok szó esik a regényben a skizofréniáról, meg Róheim ezzel kapcsolatos elméletéről (persze a szerző értelmezésében, ő meg... na, hát nem a leghitelesebb forrás úgy általában), amiben arról beszél, a skizofrén nem tudja felépíteni az énje határait (vagy eleve nincs neki?) egy társas kapcsolatban. Ebben a pillanatban, egy kicsit én is ehhez hasonlót érzek, mintha rácsúszott volna az én énemre a szerző énje. Jó lesz most már eltolni egy kicsit magamtól ezt az okos, de meglehetősen kusza gondolkodású nőt.
Lénárd írt annak ideján az emberi viszonylatokkal kapcsolatban az adagolásról. A távolság megkönnyíti az adagolás szabályzását, mondom most én, pedig eddig inkább kedveltem a közelséget, mégis lassan kezdem belátni, önvédelmi okokból muszáj valami okos centivel (smartcenti) kimérni a mindennapi távolságainkat, és jól láthatóan meghúzni az én és a te közti határt.
Ezt gyakorlom az utóbbi hetekben egyébként: igyekszem csak a barátaimmal és a családommal időt tölteni, és nem megyek közel a számomra kellemetlen emberekhez, például a főnökömhöz. Az a fura könyv jutott most erről eszembe arról az öregről, aki kimászott az ablakon.  Lehet, hogy öregségemre távolságtartó ember leszek? Vagy menekülő ember? Na jó, ettől azért igazából nem tartok, de ha befejeztem a fordítást, egy darabig csak azokat engedem magamhoz közel, legyen az ember vagy szó, akiket feltétel nélkül szeretek. Ez amúgy jó tanács is. Néha érdemes csak azzal azzal együtt lenni, csak azt olvasni, csak az hallgatni, ami egészen közelről sem tesz bennünk kárt. És ebből azért nincs olyan sok, mitn elsőre gondolnánk.